The biggest deal in a woman's life

Nyár volt, forró, augusztusi nyár. A nap elfáradt, így kezdett irányt venni a pihenés békés öle felé. Nem csoda, hisz kitett magáért a mai napon. Ő, a szervezők, no meg mi, az ünnepeltek nagy napon vagyunk túl. Szóval már esteledett, 7-8 óra táján jártunk. Nem voltunk frissek, de kreativitásból és szeretetből nem volt hiány.
Minden kislány arról álmodozik, milyen is lesz majd "A NAGY NAP" (természetesen csupa nagybetűvel), milyen lesz a ruhája, a cipője, a dekoráció, kit hív meg, hol lesz és persze, hogy hogy is fog Ő kinézni. Az érdekes, hogy ez olyan gyorsan és olyan kontrasztosan változik, mint ahogy a jellemünk, ahogy felnövünk és ezzel együtt öregszünk is.
Az első ilyen esküvői jelenetre, ami filmszalagként játszódott le a fejemben, még tisztán emlékszem rá. A kiszemelt "áldozat" szőke hajú, kék szemű, kisherceg-alkatú volt, valószínűleg babapopsi bőrével és jólfésültségével vett le a lábamról. Az én ruhám fodros és habos-babos, tele csillámmal és flitterrel díszített, sőt, a dekoráció is hasonló csilli-villi csicsában pompázott. A helyszín egy nagy templom volt, ahol mindent fehér rózsaszirom és idegesítően hangos pici ezüstcsengő és zizegő zöld virágok borítottak, melyet méltósággal feltörölt volna a nyakizom-erősítő nehézségű fátylam, amit mindezekhez hozzáálmodtam. Valami förtelem. Ha van valami, amit el akarok kerülni, az az ilyen szituáció és az irritálóan jópofi vendégsereg, akik csak azért jöttek el, hogy "hamajdegyszer" elpatkolok (amitől a Jó Isten mentsen meg), ne hagyjam ki őket a végrendeletemből.
A következő ilyen ábránd az előbb említetteknek szöges ellentéte; Egyszerű, testhez simuló ruha, szűk családi kör egy zöld mezős tisztáson, a dekoráció egészen lefokozódik a nomád körülmények szintjére, a férjjelölt meg valami vadítóan szőrös, fekete hajú, fekete szemű "bedboj", akitől annó édes jó apám féltett. Igen, nagy eséllyel lázadásom kellős közepén vágyakoztam erre.
Aztán végre normális lettem, és megálmodtam a tökéletesen ideális esküvőt. Szó szerint megálmodtam.
És most? Most nyár van, augusztus közepe, egy gabonamező közepén állok az emberrel, aki mellett el tudtam köteleződni. Aki képes elviselni az év 365 napjában, 525600 percében. Akinek nem a test, hanem a lélek, az elme és a fáradt szellemű humorom, a szarkasztikus mosolyom és a cinikusan kétértelmű válaszaim kellenek. Aki úgy csinálja a teámat, ahogy én szeretem, aki mamuszban és zsíros hajjal ugyan olyan szépnek lát, mint bármikor. Aki akkor is megcsókol, ha beteg vagyok és akkor is megnevettet, amikor senki más nem tud. Aki azért szeret, mert húsvér nő vagyok, akinek így kellek és aki tiszta szívből tudja mondani; SZERETLEK.

Pilinszky-Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Loneliness, are you playing with me?

Soha nem tartoztam a népszerű emberek körébe. Soha nem fogadtak el, mert máshogy álltam hozzá az élethez. Nem voltam tökéletes, nem emelkedtem ki a többiek közül, még akkor sem, ha ez volt minden álmom. Valamikor valakinek valamiért többet akartam jelenteni, mint holmi tömeglányka.
Ilyen gondolatok siklottak át az agyam zűrös rejtekében, amikor a fagyos szél a csontjaimig hatolt. Egy darabig a gerincemen futkosott, majd szép lassan, észrevehetetlenül kiölte a melegséget a kezeimből, melyben a kávés bögrémet szorongattam, ami ki tudja, mikor elhűlt már. A tetőterasz tele volt rideg sötétséggel, amikor az öngyújtóm segítségével a számban remegő cigaretta vége reménysugárként felvillant, majd nikotinnal telítve a tüdőmet nyugtatni próbált – esélytelenül.
A New York-i betondzsungel éjjelente megelevenedik, kézzel foghatóbbá válik és elhiteti velünk, hogy a lehetetlen is lehetséges. De az élet nem ilyen egyszerű; amit a gép dob, te némán elfogadod és megpróbálsz beletörődni. Vagy szembeszállsz vele, ahogy én tettem. Akkor, abban a pillanatban hatalmas terhet dobott a nyakamba, méghozzá figyelmeztetés nélkül – mert ez így megy. Mint egy film, ami végeláthatatlan tekercsként csavarodik a földön.
Az eget kémlelve gyilkos gondolataim támadtak. Megölték a bennem maradt reményt, a helyére félelmet és kétségbeesést töltve, engem pedig arra kényszerítettek, hogy a cigarettát elnyomva a fürdőbe vonszoljam magam. Ahogy a tükör előtt álltam, kisírt szemekkel, kócos hajjal, a hidegtől merev testemmel, elég visszataszító látványt nyújtottam. Gyűlölet árasztotta el egész lelkemet egy kis haraggal fűszerezve. Ismét sírnom kellett volna, de ellenkezésül artikulálatlanul ordítozni kezdtem és a megfagyott kezemet a tükör mélyébe vágtam, ami apróbbnál apróbb darabokban hullott a lefolyóba. Nem sokkal utána a vérem is ott csörgedezett, melyet az üveg okozta vágás hagyott. A fájdalom csak percek után hagyta, hogy megérezzem keserűségét. Már nem ellenkeztem, s a könnyeimet nyelve az ajtó mellé rogytam le. Az egyetlen, amit képes voltam kinyögni, a miért volt. Miért? Miért nem vagyok elég? Szemeim nem bírták a vaskos terhet, melyet az élet rájuk nehezített. A térdeim és a két karom remegtek, a tüdőm pedig ekkor mondta fel a szolgálatot. Magány, hát Te akarsz a sírba vinni?
Hirtelen egy meleg kezet éreztem, amint a derekamra csúszik, majd egy mély és rémült lélegzetvételt amit nyakamon nyugtázott. A szemem kipattant, ahogy a mögöttem fekvő, ismerős hang aggódva érdeklődött a hogylétemről. Csak álom volt. Egy szörnyű, rossz álom, ami soha véget nem érő szenvedést tartalmazott. Talán jóslat, jövőkép. Talán csak a múlt játszik velem. Vagy csak a jelen pillanat túl tökéletes ahhoz, hogy megérdemeljem.

Hello-it's me!

Sziasztok(:
Először is szeretném megköszönni, hogy időt szánsz, és elolvasod azt a pár szösszenetet, amely néha napján csak úgy kipattan a fejemből. Kicsit nehéz átformálni érthető mondandóvá a gondolataimat, sőt, bizonyára fejlődésre is szorulna e csekély képességem, de őszintén remélem, hogy legalább minimális szinten érthetővé tudom alakítani Nektek.(:
Másodszor... nem is tudom.:D Az először jól mutatott a bevezetésben, nem?!
További jó időtöltés a blogon!
Anna xoxo