The biggest deal in a woman's life

Nyár volt, forró, augusztusi nyár. A nap elfáradt, így kezdett irányt venni a pihenés békés öle felé. Nem csoda, hisz kitett magáért a mai napon. Ő, a szervezők, no meg mi, az ünnepeltek nagy napon vagyunk túl. Szóval már esteledett, 7-8 óra táján jártunk. Nem voltunk frissek, de kreativitásból és szeretetből nem volt hiány.
Minden kislány arról álmodozik, milyen is lesz majd "A NAGY NAP" (természetesen csupa nagybetűvel), milyen lesz a ruhája, a cipője, a dekoráció, kit hív meg, hol lesz és persze, hogy hogy is fog Ő kinézni. Az érdekes, hogy ez olyan gyorsan és olyan kontrasztosan változik, mint ahogy a jellemünk, ahogy felnövünk és ezzel együtt öregszünk is.
Az első ilyen esküvői jelenetre, ami filmszalagként játszódott le a fejemben, még tisztán emlékszem rá. A kiszemelt "áldozat" szőke hajú, kék szemű, kisherceg-alkatú volt, valószínűleg babapopsi bőrével és jólfésültségével vett le a lábamról. Az én ruhám fodros és habos-babos, tele csillámmal és flitterrel díszített, sőt, a dekoráció is hasonló csilli-villi csicsában pompázott. A helyszín egy nagy templom volt, ahol mindent fehér rózsaszirom és idegesítően hangos pici ezüstcsengő és zizegő zöld virágok borítottak, melyet méltósággal feltörölt volna a nyakizom-erősítő nehézségű fátylam, amit mindezekhez hozzáálmodtam. Valami förtelem. Ha van valami, amit el akarok kerülni, az az ilyen szituáció és az irritálóan jópofi vendégsereg, akik csak azért jöttek el, hogy "hamajdegyszer" elpatkolok (amitől a Jó Isten mentsen meg), ne hagyjam ki őket a végrendeletemből.
A következő ilyen ábránd az előbb említetteknek szöges ellentéte; Egyszerű, testhez simuló ruha, szűk családi kör egy zöld mezős tisztáson, a dekoráció egészen lefokozódik a nomád körülmények szintjére, a férjjelölt meg valami vadítóan szőrös, fekete hajú, fekete szemű "bedboj", akitől annó édes jó apám féltett. Igen, nagy eséllyel lázadásom kellős közepén vágyakoztam erre.
Aztán végre normális lettem, és megálmodtam a tökéletesen ideális esküvőt. Szó szerint megálmodtam.
És most? Most nyár van, augusztus közepe, egy gabonamező közepén állok az emberrel, aki mellett el tudtam köteleződni. Aki képes elviselni az év 365 napjában, 525600 percében. Akinek nem a test, hanem a lélek, az elme és a fáradt szellemű humorom, a szarkasztikus mosolyom és a cinikusan kétértelmű válaszaim kellenek. Aki úgy csinálja a teámat, ahogy én szeretem, aki mamuszban és zsíros hajjal ugyan olyan szépnek lát, mint bármikor. Aki akkor is megcsókol, ha beteg vagyok és akkor is megnevettet, amikor senki más nem tud. Aki azért szeret, mert húsvér nő vagyok, akinek így kellek és aki tiszta szívből tudja mondani; SZERETLEK.