Soha nem tartoztam a népszerű emberek körébe. Soha nem fogadtak el, mert máshogy álltam hozzá az élethez. Nem voltam tökéletes, nem emelkedtem ki a többiek közül, még akkor sem, ha ez volt minden álmom. Valamikor valakinek valamiért többet akartam jelenteni, mint holmi tömeglányka.
Ilyen gondolatok siklottak át az agyam zűrös rejtekében, amikor a fagyos szél a csontjaimig hatolt. Egy darabig a gerincemen futkosott, majd szép lassan, észrevehetetlenül kiölte a melegséget a kezeimből, melyben a kávés bögrémet szorongattam, ami ki tudja, mikor elhűlt már. A tetőterasz tele volt rideg sötétséggel, amikor az öngyújtóm segítségével a számban remegő cigaretta vége reménysugárként felvillant, majd nikotinnal telítve a tüdőmet nyugtatni próbált – esélytelenül.
A New York-i betondzsungel éjjelente megelevenedik, kézzel foghatóbbá válik és elhiteti velünk, hogy a lehetetlen is lehetséges. De az élet nem ilyen egyszerű; amit a gép dob, te némán elfogadod és megpróbálsz beletörődni. Vagy szembeszállsz vele, ahogy én tettem. Akkor, abban a pillanatban hatalmas terhet dobott a nyakamba, méghozzá figyelmeztetés nélkül – mert ez így megy. Mint egy film, ami végeláthatatlan tekercsként csavarodik a földön.
Az eget kémlelve gyilkos gondolataim támadtak. Megölték a bennem maradt reményt, a helyére félelmet és kétségbeesést töltve, engem pedig arra kényszerítettek, hogy a cigarettát elnyomva a fürdőbe vonszoljam magam. Ahogy a tükör előtt álltam, kisírt szemekkel, kócos hajjal, a hidegtől merev testemmel, elég visszataszító látványt nyújtottam. Gyűlölet árasztotta el egész lelkemet egy kis haraggal fűszerezve. Ismét sírnom kellett volna, de ellenkezésül artikulálatlanul ordítozni kezdtem és a megfagyott kezemet a tükör mélyébe vágtam, ami apróbbnál apróbb darabokban hullott a lefolyóba. Nem sokkal utána a vérem is ott csörgedezett, melyet az üveg okozta vágás hagyott. A fájdalom csak percek után hagyta, hogy megérezzem keserűségét. Már nem ellenkeztem, s a könnyeimet nyelve az ajtó mellé rogytam le. Az egyetlen, amit képes voltam kinyögni, a miért volt. Miért? Miért nem vagyok elég? Szemeim nem bírták a vaskos terhet, melyet az élet rájuk nehezített. A térdeim és a két karom remegtek, a tüdőm pedig ekkor mondta fel a szolgálatot. Magány, hát Te akarsz a sírba vinni?
Hirtelen egy meleg kezet éreztem, amint a derekamra csúszik, majd egy mély és rémült lélegzetvételt amit nyakamon nyugtázott. A szemem kipattant, ahogy a mögöttem fekvő, ismerős hang aggódva érdeklődött a hogylétemről. Csak álom volt. Egy szörnyű, rossz álom, ami soha véget nem érő szenvedést tartalmazott. Talán jóslat, jövőkép. Talán csak a múlt játszik velem. Vagy csak a jelen pillanat túl tökéletes ahhoz, hogy megérdemeljem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése